2020. május 7., csütörtök

Perzselő Ölelés- Prológus

Prológus

A múltban valahol az Orosz vidéken...
Dmitrij Tyigrov aggodalmasan nézte a tájat. A nap már lemenőben volt, szinte alábukott már a látóhatáron egy zöldellő domb mögött. A máskor gyönyörű helyet földhalmok és frissen ásott sírhelyek tarkították. Az otthonát, ahol dolgozott és élt, már alig ismerte fel.
Mindent beárnyékolt a vér és a halál. A járványok és a polgárháború feldúlta a vidéket. Rajtahagyta lenyomatát ezen a talpalatnyi földön.
Hol felperzselt földet, hol lerombolt épületek látott maga körül, bár már annak is örülhetett, hogy holttestek nem hevertek szanaszét. A megmaradt férfiakkal együtt, akikkel a háborúból tért vissza próbálta közösségüket újraépíteni és túltenni magukat azon, amiket láttak és átéltek.
A férfi megrázta a fejét. Most nem gondolhatott azokra a dolgokra, amik alig hagyták aludni. Mikor lehunyta a szemét kísértették, még éjszaka sem hagyva nyugtot neki. Elborzadt már annak a gondolatára is, hogy ismét – még ha csak álmaiban is – át kell élnie a borzalmakat.
Gyors felkapta ásóját és hazafelé vette az irányt. Ahogy haladt a kis közösség szélén lévő kissé már megviselt faház felé, amit otthonának nevezhetett nem hallott mást csak a saját talpa alatt megcsikorgott kövek hangját. Most áldásosnak tartotta ezt a csendet és békét, ami körülvette. Bár ez sosem tartott sokáig. Pontosan tudta.
Azzal viszont már nem volt tisztában, hogy meggyötört teste és még inkább meggyötört elméje és lelke meddig bírja még a megpróbáltatásokat. Szinte kilátástalan helyzetben volt és nem látta a kiutat belőle. Talán már véget is vetett volna szenvedéseinek, ha valami nem tartotta volna benne a lelket. Egyetlen dolog, ami ide láncolta és nem eresztette. Vagyis inkább ki.
Nádja.
Az ő asszonya, aki túlélt minden borzalmat és hűségesen várta vissza Ura hazatérését. Elképzelni sem tudta az asszony is min mehetett keresztül, egyikük se szívesen emlegette fel ezeket a sötét időket. Mindketten próbáltak új életet kezdeni, már annyira a körülmények engedték.
Dmitrij felnézett a fákkal szegélyzett földes útról és a távolban már látta háza széleit körvonalazódni. Gyorsan sötétedett, ezért meggyorsította lépteit. Az éjszaka során az orra közepéig se lehetett ellátni ezen a vidéken és nem volt nála semmi, amivel kis fényt csikarhatott volna a feketeségbe.
Ismét a háza felé hunyorgott, hátha jobban ki tudja venni a körvonalait. Minden egyes alkalommal mikor a házra tekintett nemcsak otthont és menedéket, hanem óriási feladatot és látott maga előtt. Még innen a távolból is látszott, hogy a kerítés szinte teljesen kidőlt és a tetőn is számos lyuk éktelenkedett. Mind javításra vártak, amit a nő egyedül nem tudott vagy nem sikerült megoldania, így hát a hazatérő férfi felelőssége volt rendbe tenni.
Végül egy újabb dologgal bővült az amúgy is hosszú listája, amit meg kellett javítani a házon, de ezt eltette a fejében másnapra és felgyorsította lépteit a poros úton. Kisvártatva meg is érkezett a házhoz és belépett a kerítés maradványokat kikerülve az ajtón. Nádja felnézett a sürgős-forgásból és azonnal üdvözlésére sietett. Gyors csókot lehelve az ajkára és mosollyal az arcán köszöntötte.
  • Dmitrij, örülök, hogy megjöttél. Mindjárt kész a vacsora.
A férfi bólintott, de nem szólalt meg. Újból meg kellett szoknia asszonya ölelését és hogy várta valaki otthon. Ám nem ők ketten voltak az egyedüliek a kis helyiségben.
Körbepillantott a szegényes és megkopott berendezésen, a középen elhelyezkedő fából készült asztalon, amin kettő gyertya adott némi fényt, majd tekintete a sarokban kuporgó fiúra tévedt. A fiú a földön játszott elmélyülten, azonban érkezésére felnézett és méregzöld átható tekintetével fürkészte őt.
A fia. Andrej.
Akkor született, míg Ő háborúzott és vért ontott, ezért megdöbbenésre késztette a dolog, amikor hazatért. Csak akkor lett tudatában létezésének mikor visszaérkezett, ugyanis nem volt mód üzenni egymásnak a nővel. Asszonya életet adott gyermeküknek távolléte alatt, aki azelőtt fogant, mielőtt besorozták harcolni. Ám mégsem ettől rázta ki a hideg. Valahogy, ahogy a kisfiú átható zöld szemébe nézett, megrémült.
Tiszta rémület kerítette hatalmába és nem értette az okát. Olyan aprónak és ártatlannak tűnt, ahogy játszott a rongybabával, de a szeme! Az földöntúli volt a vöröses megcsillanásaival, ami csak néhány alkalommal villant fel. Olyan mély volt, akár az örvény és olyan intelligencia sugárzott abból a szempárból, amilyen egy három éves gyermeknek sosem szabadott volna lennie.
Ám láthatóan ezt csak Ő érzékelte, mivel Nádja teljesen oda volt a gyermekért. Gondozta, szerette és elhalmozta mindennel, ami a szerény körülményük megengedett. Neki fel sem tűnt a fiú furcsasága, vagy csak az anyai ösztön számlájára volt írható, annak figyelmen kívül hagyása.
A férfi megrázta magát és próbálta ezeket a rossz gondolatokat kiűzni magából, ugyanis akadtak ezen kívül bőven neki. Figyelmét a korgó gyomra terelte el. Sajnos nem csak a játékok voltak foghíjasak a vacsora is csak levesből állt, amiben nem volt más csak krumpli és répa. Ám ez is lakomának számított a sok éhezés után.
Csöndben leültek és megvacsoráztak. Bár a nő többször társalgást kezdeményezett a férfival minden alkalommal kudarcba fulladt, ugyanis neki semmi kedve nem volt beszélgetni. Egész nap küszködött és nem a fizikai fájdalom miatt. Úgy érezte az árnyékok, - az emlékek - amik az elmúlt években folyamatosan követték itt sem hagytak nyugtot neki. Ez volt az, ami csendre intette, hátha így a hangok és a képek is a csend homályába vesznek.
Bár tudta, hogy ez nem igaz. Azóta is követték a sötét fellegek a szíve köré csavarodva.
Az asszonyának, aki vele szembe ült felismerés csillant a szemében. Az Ő mogyoróbarna szemében is fájdalom tükröződött, amit a férfira emelt.
Talán mégis beszélnünk kellene ezekről – gondolta elfacsarodott szívvel.
Odament kedveséhez és tenyerébe vette meleg és sovány arcát. Nádja rögtön belesimult érintésébe és tekintete is ellágyult.
Így már jobb – nyugtázta magában, hogy talán kicsit megnyugtatta a nőt.
  • Pihenjünk le. Hosszú volt ez a nap.
Dmitrij kérésére hamar nyugovóra tértek. Az ajtót eltorlaszoltál egy székkel a hívatlan vendégek távol tartására, majd az asszony elfújta a gyertyákat és elfoglalták nyughelyüket. Hamar álomba szenderültek mindhárman.

A férfi nyughatatlanul aludt. Vergődött és dobálta magát, olyan dolgokat látott, amit nem szabadott volna és amik kísértették éjjeleit. Sehogy sem szabadulhatott tőlük sem éjszaka, sem pedig nappal. Tudta, hogy lesnek rá az árnyékból, de próbálta elnyomni őket.
Ezúttal nem sikerült.
A csatamező közepén állt. Mindenhol véres hullák és testrészek hevertek a földön. Ágyúdördülés és puskalövések zaja hallatszott. Dmitrij behunyta a szemét fülére tapasztottam a kezét, hátha így elnémíthatja a hangokat. Valahogy érezte, hogy álmodik mégsem tudott kiszabadulni és menekülni a rémképek elől.
Borzalom fogta el belülről, hogy ismét látnia kell a vért, a holtesteket és ölnie kell.
A túlélésért.
Előregörnyedt és elhányta magát. Még a legerősebb férfik is megtörtek ennyi fájdalom és szenvedés alatt. Nem bírta tovább nem akarta látni, hallani, ahogy hullanak körülötte az emberek ,– a barátai - mint a legyek.
Hirtelen ugrott a kép és az ellenséges árokban találta magát. Tudta, hogy meg kell védenie magát és előrántotta a kést, amit mindig magánál hordott. Jeges rémület kúszott fel a férfi gerincén és már alig érezte tőle a végtagjait.
Elborzadt és szinte lebénult, amikor lépteket hallott maga mögött. Gyors és határozott lépteket, ami felé közeledtek. Letörölte a verejtéket a homlokáról, majd mikor a hang elég közel ért megfordult és szúrt. A penge bőrt ért és áthatolt a húson is. Hallotta a hangot és a kiszorult levegőt is, ami támadója tüdejéből szökött ki.
Vakon tette mindezt nem tudatosan, ugyanis félelemből cselekedett, de mikor felfogta az arcot, ami a testhez tartozott rögtön feljajdult.
  • Nikolai! Istenem, mit tettem! - suttogta elhalva.
Mindketten a földre rogytak és a kést nézték, ami kiállt a másik férfiból. Dmitri elszörnyedve tartotta még mindig a markolatot, de amint ráeszmélt erre rögtön el is engedte.
  • Én, én.... sajnálom. Én... - dadogta.
Teljesen kétségbe esett. Mit tett?!
Látta a másik katona fájdalmát, a rettenet kiült az arcára és vádlón nézett a férfi szemébe. Miért? - Ezt sugallta a tekintete.
Olyan fiatal volt még. - gondolta a férfi. - Nem érhet így véget, az én kezem által!
Újabb lépések közeledtét hallotta, ezért kénytelen volt a földön fekve hagyni a társát és felegyenesedett. Szembe kellett néznie egy újabb veszedelemmel, az ismeretlennel. Vajon barát vagy ellenség közeledik? Dmitri csak nézte a szűk folyosót, amit sár és vér szennyezett és ami magasabb volt még nála is. Hirtelen a sarkon egy másik katona fordult be hatalmas irammal.
Ellenség volt.
A másik férfi arcvonásain lehetett látni, hogy rögtön Ő is felismerte a helyzetet. Egymásnak estek és hadakozni kezdtek. Puszta kézzel kellett harcolniuk, ugyanis egyiküknél sem volt fegyver. Dmitri elszántan küzdött és valahogyan sikerült a másik fölé kerekednie. Ráült a férfi derekára és szorítani kezdte a nyakát. Ki akarta szorítani belőle a szuszt is, mielőtt a másik teszi meg vele.
Puszta túlélésről szólt az egész semmi több. Állattá vadult, ösztönei felül kerekedtek.
Azonban valami megváltozott az álmában. Hirtelen éles fájdalom hasított belé.
Már nem a régi harcmezőn volt, már nem feküdt alatta a katona, akinek a nyakát szorongatta őrületes erővel. Más volt a kezei között.
Pislogott, hogy kitisztuljon a kép, ami a szeme elé tárult.
  • Nádja! - kiáltott fel a férfi kétségbeesetten, de akkor már késő volt.
Nem akarta elhinni, de a nő ajkai már kékesek voltak, szemei fakók lettek és karjai is petyhüdten ernyedten mellette. Fel sem fogta a jelenetet, a tudata egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni a látványt, ami a szeme elé tárult.
Lenézett saját kezeire, de mintha nem is az övé lettek volna. Úgy érezte, hogy ez nem a valóság, hogy ez nem az Ő teste és nem az Ő felesége fekszik holtan alatta.
Csak ezután tudatosult benne ismételten a fájdalom, ami az oldalát marta, de már kezdett felkúszni az egész karján és lefelé a lábára is. Tűz égette le róla a bőrt és a húst is. Felüvöltött fájdalmában.
Fogalma sem volt honnan ered ez a gyilkos láng, ezért körbepillantott, hátha valami segít eloltani őket. Ekkor tűnt fel neki a kicsi alak az ágy túlvégében, aki Őt nézte túlvilági szemeivel. Jobb keze, amit maga elé tartott lángolt, de úgy tűnt a gyermeknek ez meg sem kottyant.
A fiú!
Az a tekintett, amivel Dmitrijt nézte gyilkos volt. Annyi indulat szorult bele, hogy még nézni is fájdalmas volt. Ennyi érzelmet, gyötrelmet és dühöt még a meggyötört katonákban sem látott soha. Szikrákat szórt az a tekintett, szó szerint örvénylett. Az írisze körül megváltozott a színe, vörös lett akárcsak a lángok amik a kezéből eredtek.
Olyan félelem cikázott át a férfi tagjain, amilyen még soha, még a csatamezőn sem. Elhátrált, de hiába, szinte már a csontjaiig hatolt a tűz és ezzel együtt elviselhetetlen fájdalom hasított belé. Kétrét görnyedve esett össze a padlón. Arra volt csak ereje, hogy felnézzen a törékeny alakra, aki a pusztítás megtestesüléseként nézett le rá.
Meg fogja ölni engem!
Tudta, látta a szemében. Aztán a kisfiú mellett fekvő élettelen testre nézett, aki valaha a felesége volt. Egy könnycsepp gördült le az arcán, mivel ez a látvány még fájdalmasabb volt, mint a lángok, amik már az egész testét nyaldosták.
Tedd meg! - sugallta a fiú felé – Már úgy sincs miért élnem!
A gyermek – Andrej meg is tette.

2020. április 27., hétfő

Köszöntő!

Kedves Idelátogató Olvasó!

Ezen a Blogon saját írásaimat szeretném közzé tenni. Különböző történeteket olvashattok a saját "tollamból". Remélem Ti is annyira fogjátok élvezni, ahogyan Én. Jó szórakozást kívánok és kellemes időtöltést. Észrevételeket pedig szívesen fogadok bármilyen formában :)

Üdvözlettel: Eliose Queen

Perzselő Ölelés- Prológus