2011. november 22., kedd

Prológus


A Jégkirálynőt Xéniának hívták. Leheletével képes volt bármit és bárkit jéggé változtatni. Fagyos és dermedt szíve haszontalanul dobogott a mellkasában. Birodalma a jég világa volt. Őt az emberek elkeseredése, bánata és kétségbeesése hozta létre.
Bosszúálló volt. Bárki, aki hozzá fohászkodott megtorlásért, megkaphatta. Számtalan férfit és nőt ölt már meg, de nem érzett semmit. Sem bánatot, sem örömöt, sem félelmet, sem pedig kétségbeesést. Egy jégkirálynő nem érezhetett semmit.
Egy másik dimenzióban létezett, ahova eddig még senki nem jutott el. Ez volt az ő birodalma. Amerre a szem ellát csak jég és dermesztő hideg. A végeláthatatlan síkságból csak egy hegy emelkedett ki, amiben egy barlangrendszer volt. Ez volt a Jégkirálynő otthona. Emberi szem még soha nem láthatta. Jégsárkányok őrizték a hegyet. Senki sem juthatott át rajtuk élve.
Ám volt még egy dimenzió az övén és az emberekén kívül. A Tűz Földje. A Tűz hercegének Birodalma, amit Tűzsárkányok őriztek. Az egyensúly érdekében mindkettejüknek léteznie kellett. Mindennek kellett, hogy legyen ellentéte, mint ahogy az éremnek is két oldala van.
Xénia volt a két véglet egyik fele. Ő testesítette meg a közönyt, a fájdalmat, a bánatot, minden negatív érzést, míg a Tűz hercege minden jót és nemest. Nem is különbözhettek volna jobban. Mégsem létezhettek egymás nélkül. És a világ sem.
Xénia a barlangrendszere központi részében, egy hatalmas teremben ült egy jégtömbön. A nyakában egy ritka kék gyémánt tündökölt. Az ő ékköve. Ez volt az egyetlen tárgy, amihez ragaszkodott. Ami iránt egy csekély érzelmet mutatott.
Halványkék ruhája – aminek a színe hasonlított a jégre – feszesen tapadt a testéhez. Gallér része félkörívben körbeölelte a nyakát. A ruha pántnélküli volt, így látni engedte csupasz vállát, alsó szoknya része pedig oldalt a combja felső részéig hasított volt. Alabástrom bőre illett a környezetéhez és szinte beleolvadt abba. Szeme olyan színű volt akár a jég, csak az ajkai voltak vérvörösek. Haja rövid és szőke volt, de annyira világos, hogy már szinte fehérnek hatott.
Xénia egész lénye hidegséget és érzelemmentességet sugárzott. Azzal játszott, hogy a terem teteje felé fújt, ami magasan a feje felett volt, a lehelete mégis olyan dermesztő volt, hogy ilyen távolságból is új jégcsapok keletkeztek a mennyezeten.
Dermesztő hideg volt a barlangban és lenge öltözete ellenére Xéniát ez nem zavarta. A hideg a lénye része volt. Hozzá volt szokva. Sőt, itt érezte jól magát, mert ezt az időt csak ő és a sárkányai voltak képesek elviselni. Senki más. Ne mintha bárki is eljuthatott volna idáig. A sárkányok még azelőtt megölték volna a behatolót, hogy a barlangok közelébe értek volna. De még soha senki nem jutott el ebbe a dimenzióba.
Xénia megsimogatta a jeget, amin ült. Hallotta a hívást a tükörben, mégsem akart eleget tenni neki. Ha úgy tartotta kedve nem kellett volna foglalkoznia a másik világban lévő emberrel, aki hozzá fohászkodott segítségért, de mégis megtette. Unottan felkelt és az egyik falhoz sétált, ami a keze érintésére tükörré változott és láthatóvá vált az emberek világa. Csak akkor használta ezt a tükröt, mikor valamelyik ember őérte kiáltott fájdalmában.
Belenézett a tükörbe. Egy tizennyolc éves lányt látott, aki az ágyánál térdelt, mintha csak istenhez imádkozna. Végülis, Xénia valóban isteni hatalommal volt megáldva. A lány Xénia nevét ismételgette és a segítségét kérte. Az imái meghallgatásra találtak.
Xénia megtestesült az emberek világában, a lány szobájában, aki még mindig az ágyánál térdelt. Nem vette észre Xéniát, mert háttal volt neki, de a hangja hallatán elakadó lélegzettel megfordult.
-         Mi a neved?
Xénia érzelmektől mentes volt, mint mindig. Hideg és könyörtelen. És ezt az emberek is tudták. Ha úgy tartotta kedve nem kellett segítenie. Egy pillanata alatt meggondolhatta magát és nem kellett hozzá, hogy indoka legyen. Nem volt felsőbb hatalom rajta kívül. Ő és a Tűz hercege voltak az istenek. Ők irányították a világot kényük-kedvük szerint. Ha gondoltak egyet földrengéseket idézhettek meg, beleszólhattak az emberek életébe, ha viszont nem akartak, akkor egyáltalán nem kellett foglalkozniuk a világgal.
Ők voltak a Minden. Tőlük függött Minden. Ők voltak a pótolhatatlan láncszemek, akik mozgatták és egyben tartották a világot.
-         Roxána. A nevem Roxána de la Flore.
Roxána alig bírta kinyögni a nevét. Alig hitt a saját szemének és megbabonázva nézte az előtte álló nőt, aki földöntúli kisugárzásával betöltötte a szobát. Roxána csak tátott szájjal ült, nem mert megszólalni, addig, míg az istennő nem kérdezte. Mindenki félte könyörtelensége miatt és nem akarta kivívni a haragját maga ellen, ugyanakkor alig várta, hogy bosszúja beteljesedjen.
-         Mi okod volt rá, hogy megzavard a nyugalmam?
Roxána összerezzent Xénia kérdése hallatán. Bár a Jégkirálynő hangszíne nem változott, érződött, hogy ha akarja egy pillanat eltiporhatná a lányt. Felsőbbsége egyértelmű volt. Roxána is tisztában volt ezzel. Félte is az istennőt hatalma miatt.
-         Én csak… a segítségedet szerettem volna kérni. Olvastam rólad egy könyvben és így gondoltam talán…
-         Talán megtorolhatnám a sérelmeidet? Ezt akartad mondani nem igaz?
-         Csak remélni mertem.
Roxána lehajtotta a fejét és lélegzetvisszafojtva várta az istennő ítéletét. Xénia lenézett a lányra, aki csak az ő jóindulatában bízhatott. Döntött.
-         Segítek neked.
A lány felkapta a fejét. Szemében könnyen csillogtak.
-         Köszönöm. Köszönöm.
Xéniát nem hatották meg a szavak sem pedig a könnyek. Közönnyel nézte ennek az embernek a hálaáradatát. Végülis ő volt a Jégkirálynő.

Üdvözletem!

Először is üdvözlök mindenit az új blogomon, mely az új történetemnek ad helyet, ami nem más, mint a Dermesztő vágy. A tartalmát feltettem és a prológus is nemsokára látható lesz. Még egy kis türelmet kérek és elkezdem a fejezeteket is feltenni. :)