2013. április 22., hétfő

19.fejezet



 Végre itt a feji..Bocsi a késésért.. Jó olvasást :D



 19


Max teljesen kétségbe volt esve. Végignézte – mint később kiderült – két isten harcát, akik ráadásul érte küzdöttek. Vagyis a lelkéért, vagy valami ilyesmi. Most egyedül volt, de ez egyszerre nyugtatta meg és borzasztotta el. Szinte rettegett attól, hogy a Jégkirálynő – ahogy nevezte magát az istennő – újra eljön érte. Azonnal kiverte a víz erre a gondolatra. Még mindig sajgott mindene a legutóbbi találkozásuk miatt, amikor is a nő megkínozta.
Az is nyugtalanította a férfit, hogy a másik isten csak pár szót ejtett oda neki, megmagyarázni nem tudta az egészet, mert kevés volt az idő. Körülbelül annyit tudott, hogy a nő meg akarja kaparintani a lelkét és ő segít neki, hogy ez ne következhessen be. De Max még azt sem tudta, hogy bízhat-e a másik férfiban, bár egyszer már megmentette, szóval… Amúgy sem volt választása. Csak remélni merte, hogy megmenekül.
Ott gubbasztott egyedül egy pince mélyén, ahol félhomály uralkodott és még patkányok is akadtak, de mindez kevésbé zavarta, mint lehetetlen helyzete. Thaddeus – a másik isten – meghagyta neki, hogy egy tapodtat se mozduljon és ne kérjen segítséget senkitől, mert azzal csak bajba sodorja magát és őket is. Ez volt jó pár órával ezelőtt, azóta pedig Max itt reszketett és próbálta eldönteni, hogy hallgasson-e az idegenre.
Inkább veszteg maradt. Ugyan mit tehetne ő? Hová mehetne? Ha istenek üldözik úgysincs hová menekülnie, úgyhogy inkább nyugton maradt és várta, hogy eljön-e a végzete.
Max gondolkodással ütötte el az időt, nem mintha mással el tudta volna, de azon töprengett, hogy pont most történik vele mindez, mikor eldöntötte, hogy megváltoztatja az életét. Nagy szívás lett volna, ha mégis most érne véget a földi pályafutása, amikor végre valami jót is akar tenni.
A macskája, Gombóc jutott az eszébe. Hogy megkedvelte azt a kis állatot, pedig nemrég találta csak. Nem szerette volna, ha megint egyedül marad szegény. Emellett szeretett volna mindenért bocsánatot kérni és mindent jóvá tenni, de lehet, hogy erre már nem lesz lehetősége.
Felnevetett volna a helyzet iróniáján. Élni akart, annyira, hogy már szinte nevetséges volt. A halál közelségének szele mindent megváltoztat, nem igaz?
Úgyhogy tovább ült a földön, karjával átkarolta a térdét és várta valamelyik isten felbukkanását, miután eldől majd a sorsa.


– Aú.
Xénia nagyon fáradtnak érezte magát. Jóleső hideg vette körbe mégis rosszul volt. Forgott vele a világ és felkelni sem volt ereje. Valami meleget érzett maga mögött, de nem tudta beazonosítani a forrását. Kellett neki pár perc, míg össze tudta szedni magát és végre kinyitotta a szemét.
Rájött, hogy a birodalmában, a barlang belsejében van, bár hirtelen nem tudta felidézni, hogy került oda. Megerőltette az agyát, hogy visszaemlékezzen a történtekre és sikerült is neki nagyjából. Arra emlékezetett, hogy segített Thaddeusnak, aztán egyből idejött és… igen, itt filmszakadás volt, szóval valószínűleg összeesett vagy ilyesmi. Ez sok mindent megmagyarázott.
Valami felmordult Xénia mögött és hozzá is ért. A nő egy pillanatra megijedt, de aztán meglátta, hogy Sloane volt az, aki mögötte fekszik és melegíti hátulról. Ettől megnyugodott kicsit és megsimogatta az állat fejét. Sárkánya jelenlététől mindig ellazult és jobban érezte magát. De hiába volt ott az állat, attól még teljesen ki volt merülve. A Tűz Birodalma teljesen leszívta az erejét és megfogadta, hogy soha többet semmilyen körülmények között nem tér vissza oda. Semmilyen okból sem.
Azt is eldöntötte, hogy egy alkalmat leszámítva az emberek közé sem teszi be a lábát. Jobb volt neki egyedül. Eddig is így volt és ezután is így lesz, amíg világ a világ. Nem akart senkinek sem ártani; a Thaddeusszal való találkozás óhatatlanul is megváltoztatta. Visszavonhatatlanul, még ha nem is örült ennek, nem tehetett ellene semmit.
De nem hagyja, hogy ezért más fizessen meg érte. Nem szerette az embereket, de nem is szánhatott nekik olyan sorsot, hogy miatta – az ő dühkitöréseinek következményei miatt – haljanak meg. Ennyire még ő sem volt kegyetlen. De még egyszer utoljára le akart menni. Látni akarta saját szemével a Földet.
Megpróbált felkelni, de majdnem visszaesett. Túl gyorsan állt fel és megszédült, de Sloane-ba kapaszkodva sikerült álló helyzetben maradnia. Utált ilyen kiszolgáltatott lenni, de biztos volt benne, hogy Thaddeus még nem tért magához, így mindenképp most akart lemenni és körbenézni. Emellett pedig meg akarta látogatni Maxot is. Még nem döntötte el, hogy mit tesz vele, de vele is beszélni akart. Mindenképp.
Ugyan fogalma sem volt mennyi időt töltött eszméletlenül, de most rögtön indulni akart. Nyughatatlan volt, de az okát nem tudta megmagyarázni. Ez a viselkedés nem volt túl jellemző rá, de most még a másik isten se tarthatta volna vissza attól, hogy lemenjen a Földre.
Alig nyerte vissza ereje egy részét, mégis odasétált a tükréhez és megérintette, hogy megnyíljon az átjáró, majd belelépett. Most kevésbé élvezte, hogy molekuláira esik, hogy aztán ismét egész legyen, de végül csak kikötött az ideiglenes lakásán.
Most lassan, egyenként végigsimított minden bútoron és magába szívta a hely illatát és környezetét, hogy legyen mire emlékezzen. Végigment az összes helyiségen a fürdőtől elkezdve a konyháig. Bár nem tartózkodott itt túl sokat, de a szívéhez nőtt ez a kis lakás. Belevéste az emlékezetébe minden egyes szegletét, majd még egyszer utoljára végignézett a hálószobáján, végigsimított a kék színű párnáján, majd Thaddeus energiáját követve el teleportálta magát Maxhoz.
A férfi egy pincében húzta meg magát, ami sötét volt és nyirkos. Xénia még egerek hangját is hallani vélte, de inkább igyekezett nem is tudomást venni róluk. A férfi azonnal észrevette a megjelenését és gyorsan talpra ugrott. Némi félelem látszott rajta, de meg sem próbált ellenállni az istennőnek. Úgy tűnt beletörődött a sorsába, bár Xénia még nem döntötte el, hogy tényleg megöli-e vagy sem. Persze ezt Max nem tudhatta.
Az istennő türelmetlenül odasétált a férfihoz és kezét a fejére tette. Ellenállásra számított, de nem történt semmi, Max csak lehunyta a szemét és várt a fájdalomra. Erre a Jégkirálynő összeráncolta ugyan a homlokát, de más jelét nem adta, hogy érdeklődést mutatna az ember iránt, inkább belenézett a gondolataiba. Minden egyes emléket végigpörgetett az elméjén megismerve ezzel a férfi múltját és összes gondolatát, sőt érzését is. A lelkébe látott, ami összezavarta és meglepte. Hiába hitte, hogy Max velejéig romlott volt, be kellett ismernie, hogy ez nem így van. Könnyebb volt a távolból megítélni valakit úgy, hogy nem ismersz minden részletet, mintha tisztában lennél a körülményekkel és a helyzettel.
Xénia gúnyos mosolyra húzta a száját, de nem a férfin mosolyodott el, hanem magán. Felnevetett, mire Max a döbbenettől tág szemekkel nézett rá, mintha bolond lenne. Talán kicsit az is volt.
Az istennő kiadott magából mindent, majd pár pillanattal később újra komolyságot erőltetett magára, hisz végül is itt egy ember életéről volt szó. Amit látott csak megerősítette az elképzelését, mi szerint nem bántja ezt az ember. Esélyt kívánt adni neki, hogy jóvátegye a bűneit. Így volt igazságos.
– Nem fogsz emlékezni semmire, ami az elmúlt napban történt, sem rám, sem pedig a másik istenre. Az életed a megszokott kerékvágásban fog tovább folyni….
Ahogy Xénia kiejtette a szavakat Max szeme elfelhősödött, látszott, hogy összezavarodott és amikor az istennő elhúzta a kezét a homloka előtt a férfi összeesett. Amikor legközelebb fel fog ébredni már semmire nem fog emlékezni abból, hogy a két isten érte harcolt, vagy hogy egyáltalán léteznek. A Jégkirálynő még hamis emlékeket is elültetett benne. Nem hagyhatott maga után nyomokat. A létezésüknek titokban kellett maradnia. Jobb volt ez így mindenkinek. Bár az emberek beszéltek róluk, de ténylegesen sosem tudták bebizonyítani, hogy valóban élnek és köztük járnak.
Xénia szeretett volna végre hazamenni, de akadt még egy elvarratlan szála, amit nem hagyhatott annyiban. Úgy döntött meglátogatja azt, aki ezt az egészet elindította.


Roxána de la Flore-t a város parkjában egy padon ülve találta meg az istennő. Egy ujjatlan felső és egy farmer volt rajta, semmi több, annak ellenére, hogy mivel leszállt az este kezdett kicsit hűvösebb lenni, de mintha ezt a lány nem is érzékelte volna. Nem mintha Xéniát érdekelte volna. Határozott céllal érkezett ide, de annak Roxána éppenséggel nem fog túlzottan örülni.
A nő mintha csak megérezte volna az istennő jelenlétét arra felé kapta a fejét, amerről a Jégkirálynő közeledett. Talán a Xéniából áradó gyilkos ösztön és szándékot érezhette a zsigereiben az embernő, de az istennő inkább nem találgatott. Lassú és magabiztos léptekkel közeledett a másik nő felé, aki felpattant jelenléte láttán. Örömteljes mosoly terült szét gyermetegen bájos arcán, majd elé sietett.
– Jégkirálynő – suttogta áhítattal.
Csillogó szemekkel nézett fel az istennőre, mintha az való váltaná minden álmát, ám ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Már épp szólásra nyitott volna a száját, amikor Xénia közbeszólt:
– Roxána – hangja figyelmeztető, ugyanakkor végtelenül hűvös volt. Szokásos kék ruhája volt rajta, ami erőt sugárzott és tiszteletet parancsolt. A nő nem is mert közbevágni, egyből elhallgatott, bár látszott rajta, hogy sok mondani valója lenne. – Becsaptál engem, ezt pedig nem hagyhatom büntetlenül.
A lány szeme tágra nyílt és félelem áradt minden pórusából, de nem ellenkezhetett. Xénia egy pillanat alatt védőburkot húzott fel maguk köré, ami meggátolta, hogy bárki vagy bármi ki- vagy be mozogjon, emellett semmilyen hangot nem engedett sem ki, sem be.  Teljesen el voltak zárva a külvilágtól, annak ellenére, hogy a város közepén voltak.
Roxána döbbente nézte a szinte láthatatlan fátylat, amit csak belül lévők láthattak, de még ott is meg kellett erőltetnie magát az embernek, hogy észrevegye a határait. A lány természetesen körbejárta a tekintetével az egész burkot hátha talál kiutat, de persze olyat nem találhatott. Mire visszafordult Xénia felé, az istennő már ott volt közvetlenül az orra előtt és keze azonnal a nő nyakár fonódott.
– Ne aggódj, nem foglak megölni, habár azt fogod kívánni bár azt tenném.
Ezután pedig a Jégkirálynő nem ismerve könyörületet eleresztette az erejét, a burkon belül pedig az emberlány sikolya visszhangzott.

2013. április 8., hétfő

19.fejezet /Részlet/






"Az is nyugtalanította a férfit, hogy a másik isten csak pár szót ejtett oda neki, megmagyarázni nem tudta az egészet, mert kevés volt az idő. Körülbelül annyit tudott, hogy a nő meg akarja kaparintani a lelkét és ő segít neki, hogy ez ne következhessen be. De Max még azt sem tudta, hogy bízhat-e a másik férfiban, bár egyszer már megmentette szóval… Amúgy sem volt választása. Csak remélni merte, hogy megmenekül.
Ott gubbasztott egyedül egy pince mélyén, ahol félhomály uralkodott és még patkányok is akadtak, de mindez kevésbé zavarta, mint lehetetlen helyzete. Thaddeus – a másik isten – meghagyta neki, hogy egy tapodtat se mozduljon és ne kérjen segítséget senkitől, mert azzal csak bajba sodorja magát és őket is. Ez volt jó pár órával ezelőtt történt, addig pedig Max itt reszketett és próbálta eldönteni, hogy hallgasson-e az idegenre.
Inkább veszteg maradt. Ugyan mit tehetne ő? Hová mehetne? Ha istenek üldözik úgysincs hová menekülnie, úgyhogy inkább veszteg maradt és várta, hogy eljön-e a végzete."